Sanyi borzongva vette le a polcról az akciós vajkrémet. Már fél órája bolyongott a hűtőknél, épp egy Smiths-szám susogott: Meat Is Murder. Elhúzta a száját. A zöldség-gyümölcs részlegen egy nő meztelenre vetkőzött, és citromokat kezdett feltolni magának. Ezért menekült ide, a tömeg elől. Natúr típusút választott, mert azt nem szerette. Ahogy a szalámit a pizzán. Kinézett a sorból, egy csapat pszichológus nyugtatta a néniket és üres tekintetű középkorúakat. Csak tökért jöttem – szipogta az egyik örökké szatyros. Sanyi nekidobott egy kőkeményre fagyott halat, majd magára cipzározott egy Tesco-sátrat. Kifújta magát. - Itt fogom megkérni annak a kezét, akiről azt hiszem majd, hogy le tudok vele élni több évtizedet – érzékenyedett el a váratlan idillen. Zavarában elkaparta reggeli borotválkozós sebét, a vérszag összekeveredett a műanyagéval. Előbújt. Egy jól szituált pár üvöltözött egymással a spagettiszószok ár-érték arányán - The Police: Message In A Bottle. Átnyúlt közöttük, levett egy pestót: a savanyú utóízűt. A férfi és a nő már a tésztáknál járt, de még mindig veszekedtek. A savanyút vették ők is, akaratlanul. A fősoron Sanyi elvette az áruház ribillióért járó, engesztelő müzlicsomagját, a rendőrök még mindig a nedves citromokat fényképezték. De már otthonra. Elővette a pénztárcát - szívesen kinyomta volna a diákpénztáros pattanását. The Cure: Boys Don’t Cry.
Hazafelé vásárolt egy műpinát. Meg egy-két citromot.