2010. már 16.

Pont jól, pont akkor

írta: viorelPOP
Pont jól, pont akkor

Damned, azt hiszem, Damned bömbölt az Orion hangfalakból, én négykézláb másztam az egyetlen szoba felé, aminek a képe még élt bennem. Valagrózsa teleragasztotta a tapétát rózsaszín vattapamacsokkal, és abban a pillanatban nem éreztem mást, csak az agyrepesztő vágyat, hogy megnyalogassam azokat a falakat. Egy üveg pezsgő robbant szét a fejem mellett, miközben a küszöb elkapta a nadrágszáram épp, ahogy egy elbaszott nukleáris katasztrófa miatt létrejött pusztító borzalom nyúl ki a fekete-fehér őserdei idillből, de nekem nem voltak feszesen rezgő melleim, nem menekülhettem. Bentről Sanyi hangja szűrődött ki, mint egy közszolgálati rádiójáték valójában jelentéktelen, de dramaturgiailag fontos részlete. Fejbe vert egy repülő kilincs, ami az ajtóval keringett, ami a házzal centrifugált. És míg végleg elpakolt volna rendszertelen legósdobozába egy láthatatlan gyerek, ő csak beszélt és fecsegett, mint egy ágybaélvező tinédzser, mert az volt:

- Oké, például ott van az, hogy végre megtaláljuk az éppen és egyetlen helyes letisztult tökélyt, ami miatt nem kell szégyenkeznünk, ahol minden szónak az a jelentése, ami a súlya, amit annyi energia keresni, hogy ha nem tennénk, nem is tudom, meghíznánk, és aztán, sajna, mint egy közepes sitcom, törlődik, de arra azért emlékszel, hogy nem is volt rossz, tudsz te, ha akarsz, csak nem akartad, aztán megint ott állunk, mint egy kólareklámos panelház, annyira elbaszottul, és egyszer csak nem is lesz erőnk fejjel, vérrel nekimenni, hogy így beszéljünk egymással, mint egy meglepően emberi független filmben, amin kényszeredetten röhögsz, mert kínosnak érzed az őszinteséget: annyira abszurd, nap, nap után, mintha nem is lenne kötelességed magaddal szemben, egyáltalán érzel kötelességet magaddal szemben?!?, mert ha valami az, akkor az őrség a képzelt biztonsággal szemben, az a valami, mert bazmeg ülhetsz itt nekem azzal a nyomorult PET-palack pipáddal, azt azért ne mondd nekem, hogy a tartós szerelem, gyűlölet vagy éppen a semmi nem lustít el, egyáltalán, minden dolog fenyegető, és sosem tudhatod, meddig obálhatod a pofádba a robbanós cukorkát, miközben faszának érzed magad, és le is szarod, hogy nem tudod, mi a real, mert ember vagy, és persze, lehet élvezni az ebből fakadó elbotlásokat, de ez a hibát megszokó ember fanyar mosolya, amit legszívesebben savval marnék le, és újra megtörténik, hiába feszülsz meg, mintha a kurva reggeli croissant-oddal ennéd a hülyeséget, és most nem a fogyasztói társadalomról beszélek, ne is próbálj terelni vagy mintha elrabolnának egy egyszerű kedden azok a feketeszemű, lézerszikés balfaszok, és akkor megint, talán tényleg utoljára ráveszed magad, és megint kikészülsz, és megint megéri, és megint el fogod felejteni, mint ahogy egy oroszlán elfelejti, hogy te adtál neki a múltkor enni, ez az élet rendje?

- Ez - fújta ki a füstöt Síkos Tibi, és megszűntek a szagok, a hangok, csak a színek, azok maradtak.

Szólj hozzá

élet punk drog the damned alka kozmasanyi mindennapi halál tinipokol