Sanyi kimerülten huppant a fagyos ülőkére, a szobából egy reménykeltő Death in Vegas-szám áradt szét a lakásban. A budilámpa fénye tavaszi napsugárként szűrődött át lehunyt szemhéjain – csak megálmodott tisztások vadvirágaira mosolyog így a Nap. Béke. Sanyi ellazulva és kizárólag a perisztaltikára összpontosított, miként indul el végbelében a ballaszt milliméterenként, lassan haladva. Lágy, szeretetteljes vajúdás. Valahogy így nőhetnek a fák is az erdőben, a mohák, meg az összes többi, ilyen megállíthatatlanul és befolyásmentesen. De lehet, hogy csak a fenyőillatú légfrissítő sugallt. Csobbanás. Sanyi mélyet szippantott a pillanatnyi Természetbe: végigsüvített egy lilás-rózsaszínes féreglyukon, egzisztenciális kérdésekről beszélt sosem látott, fekete-fehér nagyapjával, gyerekként TJ Hookereset játszott Harley-kormányos Csepel tacskójával, beugrott az első mell, amire először felállt neki, térdig érő fűbe terült. Elfátyolosodott a szeme, majd meghúzta a zsinórt. Az emberen kívül a világon egyetlen élőlény sem törli ki a seggét.
Becsukta maga mögött az ajtót, és újra összeomlott minden.