Néne mindig ott állt a Madách és a Móricz sarkán. Visszerei kidomborodtak a vádliját beborító fásli alól, legtöbbször valami lehullott gyümölcsöt majszolt, és általában volt valami rovar a hajában, aminek utána lehetett nézni valami természetbúvár könyvben. Már ez önmagában szimpatikus volt, de aztán az is kiderült, hogy az erdőben lakik, és onnan jár be minden nap egy rózsaszín Simsonnal, amit a Bánomkert utcában hagy, legenda céljából.

 Sanyiék gyakran ugratták, példul:
- Néne, nem gondolja, hogy a nők, bármely osztályhoz tartoznak is, mint kulturális fejlődésük folytán a férfitársadalom által elnyomott és hátrányos helyzetben lévők, érdekeltek a fennálló állapotok megváltoztatásában, hogy ezáltal megszűnjék mind a bérrabszolgaság, mind pedig a nemi rabszolgaság?
- Kurva anyátok! – hörögte vissza meglepően közérthetően.

Egyszer csak Néne hetekig eltűnt, a nemlétező közlekedési lámpák rossz ütemben váltottak, az örökzödek lehullatták összes levelüket, és a városházán mindenki jólétét befolyásoló pozitív döntések születtek.

Aztán újra megjelent. Állítólag az eltelt idő alatt Richard Gere előző életében játszott misztikus szerepet, attól változott meg minden, mások szerint meglátta az őseredetben rejtőző mélyen prózai megoldást, nem tudni. Mindenesetre ugyanott állt, ugyanúgy, de már csak azt tudta hajtogatni folyton, hogy „Merre menjek? Hová menjek? Mi a mi teeendőnk?“  - napi százszor, ezerszer, plusz, ha valaki megkérdezte.

És akkor Sanyiék meglátták benne a korszakos váteszt. Csak ültek előtte napokig, hetekig, szívták a Toldit, és azon gondolkodtak, hogyan lehet, hogy tudomásuk szerint az egyetemes poptörténelem soha nem tudta ezeket az alapkérdéseket ilyen brutálisan esszenciális formában megfogalmazni.