A metró felé sietett Sanyi, amikor meglátta ezt a flakonnal összenőtt karú férfit. Sodródott volna tovább, de amint elvette róla a tekintetét, teljesen törlődött az arca. Visszanézett, majd megindult, és azon nyomban újra elfelejtette. Lecövekelt. Most már szabályosan bámulta. A vonásaiban lehet valami, ami ennyire radíroz? Annyira koncentrált megjegyezni, hogy szinte észre sem vette, hogy a fickó elkapja, és felkeni a félig húgyos falra.

- Mi a faszt bámulsz, hö? – egykori kabátja kitalálhatatlan szagot vont Sanyi köré. – Igen, monoklim van, s'akkormivan? Ilyen az élet bazd meg, behúznak. Meg felbasznak a falra. Vagy éppen elbassza kocsival a fél lábad egy részeg fasz. Vagy rákod van, és egy frusztrált ápoló az utolsó egészséges társaságod. Én, bazdmeg, egyszer voltam kórházban, akkor se volt semmi bajom, de úgy néztek rám a látogatók, mintha leprás lennék. Van, akinek meg játékautó ragad benn a seggében, meg van, aki skótmintás ruhát ad a pudlijára, bazdmeg, elgondolkodsz, oké, de mi a büdös isten faszát kell bámulni?!!? Hihetetlen, nem? Beszarás, tényleg, elválsz, nem illik az inged a nadrágodhoz, szarul sikerült aznap a hajad, kibasznak a nyomorult állásodból, bűzlik a sipolyod, ronda az aktuális nőd. Elhányod magad fényes nappal az utcán, előtted vágódik betonba a nyolcadikról egy herkás vagy csak éppen kurvára szereted az Ázsiában őshonos virágokat. Akkor bámulni kell?!!? Mi?!!!? – és elrohant.

Sanyi egy megszáradt sárga tócsába esett, és hiába próbált emlékezni az arcra. Körbenézett, de senki sem állt meg a jelenetre:
- Bassza meg, ez én voltam?