Sanyi belépett a vásárhelyi Icuka Sörözőbe, rendelt egy Borsodit, és előkaparta a különböző váladékaival teli zsebkendők közül a tigrisszofit. Az apokalipszis egészen közelinek tűnt, több okból is. Egyrészt a rádióból a Yes Sir, I Can Boogie szólt a Baccarától. Fel is hördült mellette egy elfeledett hajótöröttszerű lény: "Yes Sir, hordunk bugyit". És olyan mosollyal kacsintott, mint aki teljesen biztos abban, hogy Sanyi lelkét az este egy későbbi szakaszában úgy elnassolja, mint a közeli falatozó szőnyegízű, kihűlt rántott húsát. Arrébb csoszogott, de feltűnt mögötte a másrészt. Misi bá'. Hogy került ide? Sanyi Szegeden tegeződött vele össze, amikor még nem volt teljesen világos, hogy ez a vizenyős tekintetű, tarháló öregember a Sátán előfutára. A megülepedett füstön keresztül is látszódott, ahogy a melltartóra szoruló pultosnő felé mormogott összeszorított ajkakkal: "De megbasználak..." Aztán valahogy megérezte Sanyi közelségét, és egyenesen a szemébe nézett úgy, hogy Sanyi körmei betöredeztek. Még egy sör, és már a tizedik szál cigi. (Solymos Tóni: Disco mix) A falak közeledtek, szinte már meg lehetett érinteni a plafont. A napsütés szürkévé vált, a művirágok kipusztultak. Gyanús tekintetek firtatták: "Vajon mennyit tudhat a kölyök?" Egy negyvenes fecsegő mentette meg az azonnali végső támadástól:
- Mit mondtál? Sanyi? Sanyikám, ááá, én már nem tudok tűzbe jönni. Táncolni, horribile dictu. A sok kajától is rosszul vagyok, és általában inkább be sem rúgok, csak ne kelljen másnaposnak lenni. Az édes túl édes, és hizlal, a keserű túl keserű, és emlékeztet a lelkiállapotomra. A nő csak nyűg, a zene túl hangos, a halk zene nem zene. A fagyitól fáj a fogam, a teától fáj a fogam. A cigitől köhögök, a kávétól nem alszom. A szarás kínkeserves, a hugyozás túl gyakori. Ha fiatalnak tűnök, megszólnak, ha öregnek, kinevetnek. Ha érzek, megijedek, ha üres vagyok, halottnak érzem magam. Ha nevetek, ronda a fogam, sírni nem sírtam vagy 30 éve. A fejemen fogy a szőr, mindenhol máshol nő. Félreértek, meg nem is akarok megérteni. Az új dolgoktól félek, a régieket unom. Olvasni rossz a szemem, a filmeket mintha mind láttam volna. Vezetni mindig is utáltam, a természet egyre rovarosabb. Otthon büdös van, ha szellőztetek, zaj. Ha szembe nézek, provokációnak veszik, ha lesütöm a fejem, szégyenkezésnek. Párizsit nem veszek, jobbat nem tudok. A múlt egy massza, a jövő egy massza. De, bazmeg, mi közöd neked ehhez. Mintha egy marék köddel beszélnék...
Sanyit ezúttal feldobta a keresetlen őszinteség, ám közben szinte teljesen körbevették. Savanyú lihegések szorították sarokba, összeszáradt légy esett a ventilátorról a foltos terítőre. Ekkor valaki felhangosította az RTL Klub Híradóját:
- Jó estét, Szellő István vagyok, és ma különösen jól áll bőrszínemhez az ősz haj. Huncut szemeim komolyságot mímelnek, megnyerő hangom pedig tompítja a világ befogadhatatlan kegyetlenségét. A zakóm és a nyakkendőm színháborúja azért sejteti: bár nincs baj, amíg engem látnak, nem árt óvatosnak lenni...
Sanyi szinte már fulladozott, annyira dörömbölt a szíve. A híradót kihasználva egyre közelebb kúszott  a kijárathoz, és a végén már majdnem kislisszolt, amikor egy erős kar elkapta az ajtóban:
- Még nem ma... - hörgött, és eltűnt, ahogy előtűnt.
Az utcára tompán kiszivárgott a visszahangosított zene: Aradszky László: Csak egy éjszakát. Az egyenházak megszokott vonalait kacskaringósra hajlította a még mindig forró beton.

>