Sanyi akkor már hetek óta Enough-on élt. Azt mondta, olyan, mintha egyszerre enné meg kedvenc mogyorós csokiját, nyerne meg egy Miss World szépségversenyt, élvezne el közfelfogás szerint megvetendő módon, inna meg egy üveg beszélgetős vörösbort, venne be egy ecstasyt, és szívná el öt nap elvonás után az első cigijét. Az Enough egyik legmeglepőbb következménye az volt, hogy napközben gyanús kedvességet okozott. Ő vitt hókiflit az elsőn élő húgyszagú néninek, ő védte meg az igazságtalanul megalázott parkolóőrt, ő kérdezte meg a középkori csatornába illő postást, hogy hogy vannak a gyerekek. Aztán késő délutánra az elkendőzhetetlen űr vette át az irányítást, egyik héten például elárasztotta a város nagyobb falfelületeit egy ronda, de jól olvasható firkával: „MINEK?”. Minden nap este nyolckor vette be, és reggel négyig józan ésszel meg nem magyarázható erő sodorta a legdekadensebb bulik kiagyalásától a fekete tollboában történő kecskesétáltatáson, abszinttal átitatott vattacukor osztogatáson át a bérlimuzin tetején szörfölésig. És majdnem mindig szerzett valakit magának a végére – ekkor lett egyik kedvenc időtöltése csajos new wave számok üvöltözése spanking közben. Ám az igazi árnyoldal is ezekkel egy időben jelentkezett: ebben az állapotban ugyanis képtelen volt jótékonyan hazudni, ezért a kezdeti vigyorgást később sokaknál elnyomták a vélt vagy valós sérelmek. Nem kegyelmezett a bénázó zenésztársaknak, a logikai ellentmondásba keveredőknek, ahogy az elhibázott dezodorválasztásban tévelygőknek sem. Egy idő után már nem nyíltak ki előtte a klubok, bárok ajtajai, mérges, de titokban elnézést kérő tekintetek fordultak el tőle. És akkor jöttek a kockás terítős presszók, restik és gimis talponállók, a kisebb-nagyobb pofonok. Mert ki szereti, ha a Tankcsapdával cikizik. Mint oly sokszor, ezúttal is Síkos Tibi rángatta ki a mélyre húzó spirálból – akkoriban épp bingózókat próbált nyitni Pesten, és őszre váltotta a hajszínét, hogy hitelesebb legyen. Mikor Sanyinak nagy nehezen, rengeteg bodzaszörp segítségével sikerült leszoknia, hosszan és alaposan átgondolta az egész ámokfutást, majd levonta a pofonegyszerűnek tűnő végkövetkeztetést: aki nem bírja az igazságot, annak hazudni kell.