- Dehát mivégre élünk?!? – ordította Sanyi, és a tánctér közepére hányt. Pedig nem is volt különösebben rossz kedve. Csak valahogy úgy alakult, hogy leordított egy, az árlapra csodálkozó osztrák cserebarmot, elnyomott egy csikket egy hamisított Pierre Cardin inggel mojitózó frissmenedzseren, majd meglepően elegáns mozdulatokkal csöcsörészte meg a gyanútlanokat. Aztán már csak előre menekült. Szép nagy kör alakult az érdeklődőkből, a többség röhögött, egy batikolt agyú síkgólya még ráeresztett egy nagy adag meleg nyálat.

Az egyetemi klub felrobbant kidobói ösvényt vágva közeledtek, ő a répadarabokat kezdte számolni. Eszébe jutott egy álma, amiben halott kisnyulak borítják be a mezőt hatalmas répákkal a seggükben - elérzékenyülve válogatott tovább.

Tibi - észlelvén mindezt - lassított felvételben a tetthely felé rohant, mint utóbb kiderült egyhelyben.

- Tizennégy! – nézett fel Sanyi diadalmasan, és szinte ugyanebben a pillanatban eszméletlenül terült el egy irtózatos saller után. Az összes többi már mindegy volt.

Másnap csak ennyit mondott:
- Ja, emlékszem mindenre. Kurva szar zene szólt.