Sanyi egyszercsak Finnországban találta magát egy lapáttal a kezében. Mifasz. Körbenézett, egy feltűnően exrehabos éppen hatalmas buckát épített az út szélére, beletörődött mosollyal nyugtázta Sanyi cseppet sem meglepő jelenlétét:
- Új vagy, mi?
- Öhöm.
- Szóval aláírtad.
És akkor bevillant az előző éjszaka: Budapest, fehér csíkok, felfújt csöcsökön gyöngyöző pezsgőpatakok, lemezszerződés. Azbeszt. Tényleg aláírta - Sanyi a kritikus pillanatokban valahogy mindig kihagyott.
- Warner?
- EMI.
- Egy szar. Hát nem érted?
Sanyi nem értette. Az abszurdnak tűnő ok-okozati összefüggések sosem tartoztak az erősségei közé, ráadásul egy gonosz bádogos túlórázott a fejében. A faszi nem tágított:
- Akkor elmondom. Ezek a gecik mind a finn kormány fedőszervezetei, érted? Finnországban túl sok az értelmiségi, és senki sem akar havat lapátolni, baszd meg, figyelsz? Jó, mi? Senki nem olvassa el végig, és annyi. Fél év munka, aztán lemez, mindegy nekem már csak egy hónap, ’oszt húzok a stúdióba – és folytatta társadalmilag különben igen hasznos tevékenységét.
Sanyi bambán elemzett egyet, megtisztította az utcát, és lelépett a hóba eresztvén egy jól olvasható sárga mondatot:
„Baszom anyátok a ravatalon!” – már rég kellett neki.