A hasztalan, hosszú órák az utcára préselték Sanyit, a bár ajtaja tompán puffant be mögötte. Nyirkos este várta kint, szemben a padon egy lány törölgette a könnyeit. Majdnem rágyújtott, de már csak mellette tette meg.
- Szia... öööö... jól vagy?
- Igen – szedte össze magát.
- Akkor jó.
Sanyi a murvát vakargatta lábával, az utcai világítás kihagyott egy pillanatra.
- Tudod, fura... szóval, fura, hogy így kijövök, és együttérzek.
A lány körbeforgatta szemeit, pirosak voltak, mint egy rosszul sikerült fényképen.
- Úgy értem, persze, látok valami filmet, és ha olyan emberi, tudod, akkor elérzékenyülök néha. De így, való életben...
- Meg akarsz kúrni?
- Nem. Nem annyira. Azt hittem, idejövök, te itt ülsz gyengén és elesetten, és kiömlik végre belőlem valami őszinte gány. De már nincs kedvem hozzá.
- Túl valódi vagyok?
- Nem... vagyis igen, de nem ez a lényeg, hanem olyan, mintha nem kéne pofáznom, hogy ez beteljesüljön.
- Aha. És meddig akarsz itt kussolni? – már csak a köd nedvesítette arcát.
- Nem tudom. Nem vagy túl megértő.
- Én már kisírtam magam. És nem kellett hozzá egy ilyen hülye jelenet.
- Bazd meg. Itt tudnál maradni még egy kicsit?
- Végül is... Van füved?
- Nem, alkoholnap van.
- De be vagy szabályozva.
- Nem is tudom, mit hittem. Ez tényleg nem egy film.
- Jézusom... Nem te döntöd el.
- Sanyi vagyok, amúgy.
- Kriszta. De hazudok. Nem is érdekel, miért sírtam?
- Nem igazán.
- Akkor miért várod, hogy itt statisztáljak, amíg te eljátszod magad?
- Volt már olyanod, hogy magadban válaszoltál valakinek, aztán igazából már lusta voltál? Ez olyan.
- Oké. Hozok egy jointot, aztán improvizálunk egy kompromisszumos némafilmet.
- Hát, jó, bassza meg. De azért az eleje tényleg olyan volt, mint egy igazi jó, saját film.