Valami nem stimmelt. Cselédek tüsténkedtek a múlt századi bútorokkal berendezett konyhában, eltűnt a hűtő, viszont épp elvágták egy kakas torkát, sarkantyú koppant, levették a kabátját. Sanyi anyja furcsa konttyal sietett hozzá:
- Kigaloppoztad magad? Képzeld, Juanita ma meglátogat minket.
- Anya, de hát, én vagyok az, Sanyi!
- Persze José Luis Fernando… Pihenj, le, María Luisa majd hoz neked egy kis frissítőt.
Sanyi rájött, hogy a Sátán bizonyosan létezik, lemondóan roskadt egy elegánsan rusztikus székre. Legalább van itthon banán – gondolta, de minek.
- Anyám, a hangsebesség hányszorosával repült a Concorde, amíg nem vonták ki a forgalomból? – próbálta átbaszni, de ehelyett a következő mondat jött ki száján:
- Ellenőriztem a birtokot, meg kellene mutatni, ki az úr annak a folyton lázadozó Alejandrónak.
Basszus.
- Ne aggódj, fiam, apád és a kormányzó majd elintézik.
Ezt már nem lehetett bírni: egy ismeretlen nő a sarokban szeretője nevét fuldokolva bőgőtt, plusz legalább félszáz ismeretlent kellett megjegyeznie tíz percen belül. Valaki meg is vakult, bár az rögtön amnéziát kapott, így nem emlékezhetett arra, hogy valaha is látott. És mindenki állandóan visszakérdezett, szemérmeskedett, ráadásul két percenként elhangzott az összes nyomorult latin slágerben felbugyborgó gyűlölt szó: corazón - hatóságilag kéne betiltani a latin zenét.
Sanyi órákig az őrület összes jelét felmutatva dúlta föl a lakást, míg végül megtalálta a kapcsolót.